fekete macska élete egyszer fent egyszer lent

Hát, az előző bejegyzésben kicsit hazudtam, mert nem beszéltem például arról, hogy tegnap este úgy éreztem az ágyban fekve, hogy na, itt a vég. Most eljöhet értem egy mentő, bevihet mondjuk egy pszichiátriára, és én ott fogok megöregedni.

Ez eléggé szomorú gondolat volt, mert úgy gondolom, hogy 27 évesen (ezt tegnap ki is számoltam) még van hátra jó pár év.... 

Igazából nagyon sokszor rettegek attól, hogy megőrülök, hogy egyszer csak elpattan az utolsó idegszálam is, és kész. Ezt nem tudom megindokolni, ez egy tényként kezelendő gondolat a fejemben.

Máskor meg azt gondolom, hogy ez a világ borzasztó hely, hogy az emberi kapcsolatok tropára vannak menve, mindenki hazudik, egymást ölik az emberek, minden csak a pusztulásról és a rombolásról szól.

És akkor arra gondolok, hogy egy ilyen világban nem is olyan jó élni. Hiába gondolom azt, hogy magammal és a saját életemmel kell foglalkoznom, nem kerülhetem el az interakciót a külvilággal.

Ez szomorú

 A címet meg is magyarázom, mert nem olyan furcsa gondolatok amik általában átsuhanak az ember fején, hanem nagyon-nagyon furcsa gondolatok, amik azért rémisztőek mert furcsák, és azért furcsák, mert rémisztőek.

Ezt nem tudom jobban kifejteni, mert akkor nevetség tárgyává válnék, plusz nem is gondolom, hogy ez bárkiben kérdések ezreit vetné fel. Ez csak egy tény

Azért nyitottam ezzel, mert gondoltam, hogy rögtön a közepébe vágok, rögtön le is írom, hogy én néha nagyon rémisztő vagyok, vagy ha ezt elolvassák azzá válok...de csak azért, hogy valami sokkal hétköznapibb dologgal folytassam.

Tegnap az hangzott el a terápián, hogy festenem kéne. Ez most nagyon unatkozóháziasszonyosan hangzana, ha én történetesen nem egy művészeti egyetemet végeztem volna el. Ami nekem ebben a furcsa, az az, hogy ennek ellenére, ha van valami amivel még nehezebben fejezem ki magam akkor az a festés.

Írni is olyan spontán szeretnék, mint egy gyerek, aki nem a célért csinálja, hanem csak úgy. A festés szuper lenne, csak megint egy megugrandó akadálynak tűnik..van olyan, hogy nem akadály valami? Lesz olyan, hogy ez most csípőből megy?

Az a baj, hogy túl sokat gondolkozom és túl keveset teszek, és ezek még nem is voltak fura gondolatok

 Folyton írni akartam az elmúlt napokban! tényleg!

Mindig akkor kívánkozik ki belőlem a szó, amikor felidegesítenek...és most felidegesítettek. Amit mondjuk annyira nem nehéz, nagyon sok minden tud bosszantani, de főként az ha valakinek a feje benne van a seggébe! Utálok olyan mondatokat írni, amikben olyan szavak szerepelnek, hogy "az emberek"  meg "a többiek" meg "mások", mert nem szeretek általánosítani, a szó legszorosabb értelmében, illetve úgy fogalmaznék, hogy én képtelen vagyok az általánosításra. 

Arra is igazán képtelen vagyok, hogy kifejezzem a gondolataimat szavakkal, de ezért írok, ezzel küzdök, és remélem sikerrel járok.

Visszatérve a fent említett témához, gondban vagyok...mit csináljak, ha egy barátom állandóan panaszkodik, ha neki soha semmi nem jó? Amikor legszívesebben megráznám? Mondjam el neki, hogy mit gondolok, és akkor mondjuk megsértődik. Vagy fogjam be a számat, mert semmi közöm hozzá, és ha neki így jó akkor így jó. De mégis van közöm hozzá, mert nekem is részt kell venni a siránkozásban. Vagy van egy képzeletbeli titkos szerződés, hogy ő sem ordítja la a fejemet, hanem mosolyogva bólogat a hülyeségeimhez, ezért cserébe én is az övéihez? Csak úgy viselkedhetek ahogy elvárom, hogy mások viselkedjenek velem?  (erre már tudom is a választ: nem!) 

Úgy érzem borzasztó közhelyeket feszegetek, és joggal merül fel a kérdés: mi köze van ennek a pánikbetegséghez? (Amiről ez az egész blog szólna) Nem tudom...csak hozzám van köze, és nekem meg a pánikbetegséghez. 

Próbálom újraértelmezni az emberi kapcsolataimat, mert úgy tűnik, hogy valamit nem jól csináltam.

Azért azt leszögezném, hogy többnyire (ez hangsúlyos, mert néha azt gondolom, hogy fizikai okai vannak, és valaki adjon egy x gyógyszert ami segít, mert rohadtul unom..) úgy gondolom, hogy a pánikbetegség valami pszichés okra vezethető vissza. (Néha azt gondolom, hogy fizikai okai vannak, és valaki adjon egy x gyógyszert ami segít, mert rohadtul unom..) Ez az ok pedig valahol a múltamban van. Mivel azt nem tudom felülírni, ezért próbálok a jelenemben máshogy cselekedni, mint eddig, azt remélve, hogy a jövőmben ez pozitív változást hoz.

 Tegnap megijedtem, hogy esetleg soha többet nem fogok már írni ide, mert nem jön az ihlet, meg úgysem olvassa senki. Aztán végül ma lett, és ért engem annyi benyomás, hogy ki kell öntsem magamból, ráadásul még monologizálni is van kedvem.

Azon gondolkoztam, hogy miért segít rajtam mások nyomora? Komolyan sokat dob a közérzetemen...Ez tulajdonképpen egy tény, ezen nem kell sokat gondolkozni.

Az viszont sokkal érdekesebb, hogy miként gátolják az életben saját magukat az emberek. Köztük én is. Ez valahogy nagyon viccesen hangzik, a saját nyomorom mégse dob fel annyira mint másoké. 

Ma beszélgettem az egyik barátnőmmel, és nagyon felbosszantott az a tény, hogy ő egészen sokkal jobban el van veszve az életében, mint én, kettőnk közül viszont mégis én vagyok az aki még a buszra se tud felszállni.

Habár ebbe az okfejtésbe mégsem akarok annyira belemenni, mert akkor ebből eszembe jut, hogy mennyire sok mindenben vagyok korlátozva magam által, és egyszerűen nem értem, hogy miért.

Komolyan kérdezem: bárki aki pánikbeteg: rájött már arra, hogy miért nem tud buszra/metróra szállni?

Valamint még egy kérdés: bárki eljutott már arra a pontra, hogy megértesse a környezetével, hogy bizonyos dolgokra nem képes mertcsak-ból?

 Azon gondolkoztam, hogy minden nap csak egyszer írok, mert úgysem olyan izgalmas, meg most épp nem is jut eszembe semmi érdekes.

Remélem azért valaki fogja olvasni a blogomat. Hihetetlen mennyire nem értem ezt a blogolási rendszert, de ezen próbálok javítani.

Az járt a fejemben, szóval ahol dolgozom, az fizetős parkoló részen van, én meg kocsival járok ( ja ugye, azt eddig még nem említettem, hogy bkv-zni nem nagyon tudok, plázákba menni sem annyira, meg a koffeines kávét se tudom meginni, szóval azért vannak itt dolgok) na de hol is tartottam, azon gondolkoztam, hogy a mozgássérült parkoló az miért csak fizikailag sérült embereknek van fenntartva? Nekem néha annyira rohadtul nehéz (megállni, hogy ne káromkodjak) szóval annyira nehéz a nyílt utcán sok-sok-sok métert/kilométert gyalogolni. Olyan megnyugtató érzés ha a kocsi a közelben parkol, az olyan, mint egy nyugodt pont, és ha az messze van, az nagyon ki tud billenteni az amúgyis törékeny lelki egyensúlyomból.

Nem tudom bárki is érzékeli-e ennek a dolognak a komolyságát, vagy inkább csak viccesen hangzik, de tulajdonképpen arra akarok utalni, hogy miért nem lehet ezekről a dolgokról nyíltan beszélni? vagy miért kell állandóan magyarázni a bizonyítványt, hogy nem, én tényleg képtelen vagyok metróra ülni!

Gondolom a fejekben nincs annyira jelen ez a dolog, senki sem igazán foglalkozik azzal amit nem lát, ami nincs az arcába tolva. És ez a betegség sincs senkinek sem az arcába tolva, gondolom vannak underground önsegítő helyek, de ezekről a dolgokról sosem úgy beszélünk, mint egy lábtörésről.

 Elég nehéz elkezdeni ezt az írást, főleg, hogy úgy gondolom eléggé élvezhetetlenül fogalmazok!

Remélem azért ez senkit sem fog eltántorítani. Vannak prekoncepcióim, például arra gondoltam, hogy nem fogok mindenféle smiley-kat használni, hanem inkább választékosan írok.

Azt is eldöntöttem előre, hogy nem fogok a kezdetekről írni, mert ahhoz vissza kéne mennem 2008 márciusáig, az pedig iszonyú unalmas lenne.

Azon gondolkoztam ma -miközben egy másik blogot olvastam-, hogy ezt akár én is elkezdhetném végre, mert mondjuk úgy, hogy egy ideje már tervezgetem. Arra gondoltam, hogy ez jó terápia lesz. Eléggé nehezen megy nekem a megnyílás, a gondolataim felvállalása, és mindig oltári nagy hülyeségnek gondoltam a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" hozzáállást...és lám!

Nem feltétlenül a betegségről akarok itt most beszélni, mert aki érintett benne az úgyis tudja, hogy ez milyen érzés, aki meg nem annak megy teljesen felesleges magyarázni, mert addig örül amíg nem érti. Leginkább arról akarok írni végeláthatatlan körmondatokat, hogy én miként élem ezt meg, nem feltétlenül azért, mert ez bárkinek segítség, hanem mert azt remélem nekem az lesz! (itt most kívánkozik egy smiley, de ellenállok!)

Legyen akkor ez a bevezetés, mert még szégyellős vagyok, és akkor hamarosan megállíthatatlanul fog belőlem folyni a szó. Ígérem (elsősorban magamnak)