Azon gondolkoztam, hogy minden nap csak egyszer írok, mert úgysem olyan izgalmas, meg most épp nem is jut eszembe semmi érdekes.
Remélem azért valaki fogja olvasni a blogomat. Hihetetlen mennyire nem értem ezt a blogolási rendszert, de ezen próbálok javítani.
Az járt a fejemben, szóval ahol dolgozom, az fizetős parkoló részen van, én meg kocsival járok ( ja ugye, azt eddig még nem említettem, hogy bkv-zni nem nagyon tudok, plázákba menni sem annyira, meg a koffeines kávét se tudom meginni, szóval azért vannak itt dolgok) na de hol is tartottam, azon gondolkoztam, hogy a mozgássérült parkoló az miért csak fizikailag sérült embereknek van fenntartva? Nekem néha annyira rohadtul nehéz (megállni, hogy ne káromkodjak) szóval annyira nehéz a nyílt utcán sok-sok-sok métert/kilométert gyalogolni. Olyan megnyugtató érzés ha a kocsi a közelben parkol, az olyan, mint egy nyugodt pont, és ha az messze van, az nagyon ki tud billenteni az amúgyis törékeny lelki egyensúlyomból.
Nem tudom bárki is érzékeli-e ennek a dolognak a komolyságát, vagy inkább csak viccesen hangzik, de tulajdonképpen arra akarok utalni, hogy miért nem lehet ezekről a dolgokról nyíltan beszélni? vagy miért kell állandóan magyarázni a bizonyítványt, hogy nem, én tényleg képtelen vagyok metróra ülni!
Gondolom a fejekben nincs annyira jelen ez a dolog, senki sem igazán foglalkozik azzal amit nem lát, ami nincs az arcába tolva. És ez a betegség sincs senkinek sem az arcába tolva, gondolom vannak underground önsegítő helyek, de ezekről a dolgokról sosem úgy beszélünk, mint egy lábtörésről.
