Tegnap megijedtem, hogy esetleg soha többet nem fogok már írni ide, mert nem jön az ihlet, meg úgysem olvassa senki. Aztán végül ma lett, és ért engem annyi benyomás, hogy ki kell öntsem magamból, ráadásul még monologizálni is van kedvem.
Azon gondolkoztam, hogy miért segít rajtam mások nyomora? Komolyan sokat dob a közérzetemen...Ez tulajdonképpen egy tény, ezen nem kell sokat gondolkozni.
Az viszont sokkal érdekesebb, hogy miként gátolják az életben saját magukat az emberek. Köztük én is. Ez valahogy nagyon viccesen hangzik, a saját nyomorom mégse dob fel annyira mint másoké.
Ma beszélgettem az egyik barátnőmmel, és nagyon felbosszantott az a tény, hogy ő egészen sokkal jobban el van veszve az életében, mint én, kettőnk közül viszont mégis én vagyok az aki még a buszra se tud felszállni.
Habár ebbe az okfejtésbe mégsem akarok annyira belemenni, mert akkor ebből eszembe jut, hogy mennyire sok mindenben vagyok korlátozva magam által, és egyszerűen nem értem, hogy miért.
Komolyan kérdezem: bárki aki pánikbeteg: rájött már arra, hogy miért nem tud buszra/metróra szállni?
Valamint még egy kérdés: bárki eljutott már arra a pontra, hogy megértesse a környezetével, hogy bizonyos dolgokra nem képes mertcsak-ból?
